2013. március 14., csütörtök

A Megkísértett


-Ha megkeresed, nem állok szóba veled. – mondta Linda nyújtás közben.
-De jó! Állj be a sorba! – válaszoltam, mert mostanság a szóba nem állás velem divatját éli.

Történt ugyanis, hogy egy hete különös dolog történt. Jelesül megkeresett Balázs, életem egyik legnagyobb megrontója. Most befejezte az iskolát, vár rá az élet, és a következő szöveggel sikerült felhívnia: „Lehet, hogy elköltözöm innen, lehet, hogy nem, de nem tudom az életet úgy elképzelni, hogy nem vagy benne!”

Pilláztam egy sort a telefon végén, lányos zavaromban kinyomtam, és egyből megöleltem a kétbetűs-t. Szerintem még azt is kiadtam magamból, amit nem kellett volna. Remegtem, és a gyomrom a szívem ritmusára rángott.
Mégis csak az életem egyik meghatározó részéről és emberéről van szó.
Nem lehet szó nélkül elmenni mellette.

Most pedig, társalkodónő híján, maradt Linda, akinek az éppen aktuális őrlődésemet elmondtam.


Tornáztunk, és éppen nyújtottunk, amikor kiböktem neki, mi történt. Benne valószínűleg megfagyott a vér, mert úgy maradt, támadóállásban. Rám nézett, és nem hiszem, hogy a feje az erőlködéstől változott vörösre.

-Abbahagyjuk. Ülj le. Most. – elterültünk a kanapén. Én lazán, fejemet hátra vetve, és néztem a plafont. Olyan rossz, amikor igenis megérint valaki, akiről nem is gondolnád, és ezt be kell vallani a barátnődnek.
Linda szokásához mérten összehúzta magát, mint egy zsebkutya.
-Mi történt? – kérdezte. – Úgy értem, hogy akkor most hogyan tovább?

-Hm… - a szemöldököm felszaladt frufrunak. – Nem tudom. Nem akarok tőle semmit sem, de nem tudom figyelmen kívül hagyni. Ahhoz túl intenzíven szeretném megütni.
-Megértelek. Én is megütném.
-Nem te vagy az egyetlen.
-De mit csináltál? Vagy, mit mondtál neki?
-Semmit. Azon kívül, hogy felvettem, belehallóztam a kagylóba, meghallottam a hangját és kikapcsolt az agyam, semmit sem csináltam. Makogtam valami olyat, azt hiszem, hogy oké, és mentem hányni.
-Találkozni akarsz vele?
-Nem.

Elég határozottan vágtam rá ahhoz képest, hogy nem tudom. Persze, mint minden normális ember, én is átgondoltam, hogy mi lenne, ha, de nem.
Elképzeltem, hogy megyek a Múzeum körúton, és látom, ahogy az antikvárium kirakatát nézi, és meglátom. Odamegyek, megkocogtatom a vállát, és köszönök neki. Aztán beszélgetünk. Vagy ő beszél.
Magamhoz képest, elég messzire jutottam.
Amikor vége lett viharos románcunknak, akkor többször elképzeltem, hogy pofon vágom, vagy leköpöm. Az egyik fölösleges energiafogyasztás, a másik meg a vízhiány miatt nem vezetett volna megoldásra.
Mára lenyugodtam annyira, hogy kíváncsi lennék – de nagyon -, hogy mit mondana. Ezen kívül, négyszemközt, szemtől-szemben.
Bár annyira nem vagyok sem kíváncsi, sem bátor, hogy ez ténylegesen megvalósuljon.


 
Nem azért, mert a nyakába ugranék, vagy kidobnám a mostani kapcsolataimat az ablakon miatta, pusztán csak arra nem vagyok felkészülve, hogy önmagamból kihozzam az állatot. Nem akarok sem kiborulni, mert eddig is akárhányszor úgy kezdtem neki, hogy nyugodt fejjel, ki tudott akasztani fél perc alatt.
Jobb a békesség.

-És, akkor most mi lesz? – kérdezte. Most már az egyik lába lelógott az ágyról, és a testét uraló görcs is enyhült.
-Semmi nem lesz. Oda megy, ahova akar, azt csinál, amit akar. Engem hagyjon ki belőle. Azt mondta egyszer, hogy majd öt év múlva találkozzunk megint. Addig még van két szép évem. Hagyjon békén, és bödörgesse a bödörgetnivalóját.
Linda elnevette magát.
-Csodálom, hogy nem futsz egyből hozzá. Megmondom őszintén, én azt hittem, hogy találkozni fogsz vele. Válaszokat keresel, és meg fog kísérteni.

Nem lőtt nagyon mellé, mert azért meg lettem kísértve rendesen. Eddig mindig kinevettem a történetekben a szereplőket, amikor Lucifer megjelent nekik, és a szeretetért cserébe szolgálatot kért. Hát, azt hiszem, a szereplők ilyet éltek át.
Megjelenik, egy ember személyében, és a maga rohadó módján nekem nyújtja a világ legszebb almáját.
Kérdés az, hogy a fülemben való suttogás mennyire erős.



Minden jel szerint, egyáltalán nem az.

-Figyelj, ez egy olyan dolog, hogy szeretem magam annyira, hogy egy ártó tényezőt nem fogok magam alá szedni megint.
-Csak így is maradjon.
Odakaptam rá a fejem.
-Mi?
-Mindenkinek megbocsátasz. Itt van Zsuzsi dolga is. Olyanért kértél bocsánatot, amiért nem kellett volna, és megalázkodtál neki. Neki kellett volna visszakúszni. Ez a vadparaszt most kúszik, és hajlamos vagy bezárni az ajtót, de a macskajárat még nyitva van.
-Nincs. Acélajtóm van.
-Biztosan?
-Biztosan. Nem kell. Csak azért mégis egy meghatározó pontja volt az életemnek. De eszem ágában nincs vele találkozni.

-Azóta csend van?
-Csörgetett párszor, küldött sms-t, de semmi. Nem reagáltam rá. Most már egy hete kuss van. Szerintem felfogta. Tudod, hogy mit gondolok?
-Nem. Mit?
-Azt, hogy kikerülhetetlen lesz vele egyszer találkozni. Kétszer lettem megkísértve. Egyszer a metrón, aztán most. Harmadszorra összejön a kígyóbűvölőnek. De úgyis akkor fog kiderülni, mit fogunk mondani, vagy milyen lesz, amikor ott leszünk. Kár ezen rágódni, hogy mit tennék ha, mert a ha után egyelőre nincs az ég világon semmi. Elvágom a kommunikációt, ahogy tudom. De tudom… érzem, hogy kikerülhetetlen.

-De ez akkor is milyen már. Tönkrevág egy életet, és próbálkozik. Van bőr a képén. – mosolyog, és úgy tekereg, mint aki gondolkodik, ámuldozik és nem hisz egyszerre. – Háh, hihetetlen. Ha nem mutatod meg az sms-eket, akkor nem hiszem el. De ez… f@sz. Jézusom.
És még mondott pár hitetlenkedést kifejező káromkodást. Azt hiszem, azok voltak.
-Tudod, amikor mondtad, hogy ez el fog jönni, sosem gondoltam volna, hogy így lesz. Azt hittem, csak magadat nyugtatod vele.
-Hát nem. Mindig ez van, csak meg kell várni az időt, hogy mindenki jobb belátásra térjen. Hogy is van a szöveg? „Nem kéne újra élnünk / Az elmúlt néhány évet? / Ugorjunk ketten együtt / Úgy két-háromszáz évet”.
-„Akkor is megtalálnám / Újra és újra / Az utat hozzád” – idézte Linda tovább az Edda szövegét.

 
Az a legfurcsább a történetben, hogy mindig azt mondjuk, amikor valami történik, hogy a történelem megismétli önmagát. Hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy azért, hogy büntetve legyünk, újra és újra átéljük, amit kell.
Szerintem, ez nem így van. Azért ismétlődik minden, hogy tesztnek vessenek alá minket. Tanultunk-e a korábbi hibákból? Felülemelkedtünk-e az emberi kicsinyességen, hogy rálicitáljunk a másikra. Mienk a jobb, nagyobb, szebb, újabb.

Körbe vagyunk véve az életnek nevezett kis Édenkertünkben almafákkal. A vicces az, hogy minden fa gyümölcse más mérget rejt, egy másfajta emberi viselkedést, érzést, gondolatot. Nincs más, csak a csábítás, hogy megegyük-e vagy sem.
Ki tud ellenállni nekik?
Szinte senki. Minimum a leszakításig eljutunk.

Belegondoltatok abba, hogyha annyira nem akarják, hogy megegyük azt a nyamvadt almát, akkor minek rakják őket szem elé?

Beleharapsz, de az első harapás után rájössz, hogy férges az egész. A világ fekete lesz („fekete világot álmodtam én”), és üvöltve keresed benne magad, hogy visszatalálj a falon belülre.
De talán, így érdemeljük ki a helyünket.

Jelenlegi állapotomban viszont:
Kell a francnak alma!
Balta nyesi a fát. Baltát ide!

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése