2013. március 8., péntek

A szentek kivonulása


Harmadszorra kezdek ennek a bejegyzésnek. Először leírtam beszélgetésemet Lindával. Aztán leírtam Mr. A véleményét, most pedig oda jutottam, hogy inkább az én nézőpontomat helyezem előtérbe ebben a vitára érdemes kérdésben… már, ha lesz benne kérdés egyáltalán.

Meggyőződésem, hogy a legtöbb ember valójában nem érti, mit, miért gondolok úgy, ahogy. Ennek folyományaképpen nem látják a cselekedeteim, reakcióim értelmét. Úgy néznek rám, mintha ufó lennék egy idegen világból. Nagyon kevesen fogadnak el, vagy törekszenek megértésre. Vannak emberek, akiket a világom végérvényesen vagy időről időre vonz, majd taszít, és úgy gondolják, meg kell váltaniuk azzal, hogy a saját igazukat kezdik el magyarázni, mintegy engem lebeszélendő az aktuális pörgésemről.
A gáncsoskodás eddig elkísért, és valószínű, hogy életem végéig kitartanak majd a negatív hullámok, hogy azért már mégse legyen olyan egyszerű. Ahogy a keleti vallások mondják, az ember szenvedni jött a világra.
Mindennek ellenére, gyakran töprengek azon, miért vagyok olyan, amilyen, jó-e ez, vagy sem, változtatnom kellene, vagy sem. S akárhányszor megpróbálok lépni valamerre, rögtön kétségek gyötörnek. Miért vagyok más? Miért érzek, cselekszem, reagálok és gondolkodok máshogy, mint egy átlagos ember? Miért nem tudok olyan lenni, mint a másik? Miért nem akarok változni, amikor magányos vagyok, vagy sokan kinevetnek?

Nincs válaszom. Csak az ösztönösség. Szeretem annyira magam, hogy ne akarjak önmagam elárulója lenni. Szeretem, hogy más vagyok, mert ha tükörbe nézek, nem egy kiüresedett porhüvelyt látok, aki droidként éli a mindennapjait. Érzelmek és gondolatok nélkül.


Aláfestő zene innen.

Az elmúlt napok eseményei lámpát gyújtottak a fejemben. Menthetetlenül idealista vagyok és naiv. Eddig küzdöttem ellene, ha valaki azt mondta, hogy de, én azt mondtam, nem. Igazuk volt. Tényleg gyermeki gondolat az, hogy csak a barátainak hihet az ember. Ez nem így van.
Még gyermekibb gondolat az, hogy eddig úgy voltam vele, hogyha találok olyan munkát, amit nem szeretnék, de van egy barátnőm, akiről tudom, hogy szeretné csinálni, akkor nem csaptam volna le rá. Átadtam volna neki a lehetőséget, kompetencia ide vagy oda.
Ismerősök tulajdonjoga ide vagy oda.

Úgy éltem az életemet, hogy alárendeltem magam mindennek. A szüleimnek, a tanáraimnak, az államnak, a párkapcsolataimnak és végül, de nem utolsó sorban, a barátaimnak.
Ha kértek valamit, megcsináltam. Kutattam, kérdeztem, lejártam a lábamat. Szeretettel vártam őket, szeretettel mentem, jó érzéssel jöttem. Úgy gondoltam rájuk, mint a legszentebb dolgokra a világon, s eképp a barátságunk is szent és sérthetetlen.
Megértéssel és odaadással hallgattam őket, még akkor is, amikor azt gondoltam magamban, hogy amit mond az hiszti, vagy butaság. Ahogy viselkednek, az tényleg gyerekes. Megfogtam a kezüket, és próbáltam rántani rajtuk egyet.



Múltkor pont Zsuzsi mondta, hogy nem szabad sose megbízni senkiben. Igaza volt. De nem csak a férfiakban nem szabad, hanem senkiben sem. A tulajdon barátaink tudnak a leginkább elárulni.

Mi is magunkat. Most például én sem mondom azt, hogy akármit kérek, legjobb esetben egy „majd” a válasz. Nem vágom a fejéhez, hogy mi az, ami engem bánt vele/velük kapcsolatban, és sok dologról még az igazi véleményemet sem tudják. – Fölöslegesnek gondolom elmondani azt, amit később megbánhatok.
Lehet, hogy hisztis vagyok, irigy és féltékeny. De jogosan vagyok az, mert elárultnak érzem magam. Egyrészt Zsuzsi részéről a fent említett okok miatt, másrészt magamat árulom el azzal, hogy visszafogom magam.

Mr. A-val beszélgettünk erről. Ő, talán a korából kifolyólag látja máshogy a dolgokat. Ő azt mondta, hogy nem kell ezzel foglalkozni. A mai napig azon nem tettem túl magam, hogy nem tudok kommunikálni, meg még jó pár dolog a fejemhez lett vágva. Aztán Mr. A lámpát gyújtott a fejemben.
Zsuzsi támadásai reakciók voltak a saját reakcióira.
Arra gondolt, hogy sikertelen ember. Még a munka megszerzésében is, és a hozzá kellő képességek birtoklásában is. Megpróbálja magának megmagyarázni, hogy miért jó arra, amire.

S a nagy igazság ebben áll. A buta embernek van elég önbizalma ahhoz, hogy valamit meglépjen, mert a butaságából kifolyólag van önbizalma. Az okos ember meg tudja, hogy milyen képességek hiányában létezik, ezért meg sem próbálja. Ez az ember tragédiája, ha így jobban tetszik.
Minden ilyen percben eláruljuk a másikat és önmagunkat is.
Főleg önmagunkat.



Tény persze, hogy nem vagyok ellátva kapcsolatokkal. Képtelen vagyok ide-oda nyalni, lefelé pedig taposni. Tudom, hogy rossz csillagzat alatt születtem. Én és a hozzám hasonló emberek, akik maguknak kaparják a gesztenyét, azok idős korura „verhetik erre a tényre a f@szukat”. Ennyi a jó vagy az előny a helyzetben.

Ha már vagdalkozunk a barátsággal, akkor azért szerintem azt is hozzá kell tenni, hogy a munkahelyi barátság más. Nem dolgoznék soha többet – egyszer elég volt, megtanultam a leckét – a barátaimmal egy helyen úgy, hogy azonos a főnökünk, és azonos a munkakörünk. Más ember alatt, máshol az épületben, mást csinálni talán. Versenyző típus vagyok ilyen szempontból, és hamar követném Linda három tanácsából az első kettőt:
1)Megvárni a lehetőséget, és kigolyózni a másikat a pozíciójából.
2)Megvárni a lehetőséget, tartani egy igen fontos személlyel a kapcsolatot és úgy kigolyózni.
3)A magam útját járom, és a kínálkozó alkalomnál elveszem a lehetőségeit.

De még most sem tudok genyó lenni. Pedig tudom, hogy kellene.
Pici hazánkban annak van esélye azt csinálni, amit akar,vagy egyáltalán dolgozni, aki átlép a másikon. A körülöttem élők önzők és valahol rosszindulatú emberek. Ha a törvényeik szerint élek, átveszem a mentalitásukat, és magamat helyezem előtérbe.
De még mindig egy fokkal jobb helyzetben lennék, mert legalább lenne jogom a szarjukat a nyakukba borítani.

Haragszom. Már nem vagyok dühös, de haragszom. Még arra is haragszom, hogy nem tudja megérteni, miért haragszom.
Most sem tudom még tisztán, hogy mit gondoljak és mit érezzek.
Az a rossz, hogy csinálom és tanulok, csinálom és tanulok, és nincsen látszata. Hihetetlen, hogy tényleg az nevet a végén, akinek jó a kapcsolatrendszere.



Az első lépésem mindenesetre az lesz, hogy innentől a terveim egyszemélyesek lesznek. Ha mond valamit, majd elosztom kettővel. Megpróbálok átlépni ezen a dolgon valahogy. A többit majd meglátjuk.
Az álmaim egy részét itt feladtam. Nem mindent, mert azért annyira nem ingott meg a hitem magamban. Az emberekben annál inkább.

10 megjegyzés:

  1. Szerintem ez egy elég nagy pofátlanság volt a részéről. A legnagyobb genyóság elvenni a munkabeli lehetőségeket azután, hogy a barátnő lenyúlja a pasit.

    Ha megkapja a munkát minimum egy bocsánatkéréssel tartozik neked szerintem.

    Ditta

    VálaszTörlés
  2. Nem mertem előbb írni... :S

    Szerintem a hülyéknek nem csak önbizalma van, de szerencséje is. Amúgy tényleg szemét dolog volt tőle.

    Eleinte úgy gondoltam, hogy kigolyóznám, aztán rájöttem, hogy fölösleges.

    Évi

    VálaszTörlés
  3. Most barátságról beszélünk!
    Ha van egy barátom, ahogy te is írtad, hogy tudja, hogy én mit szeretnék, és hogy ő mit nem, akkor naná, hogy neked szólok, nem én csapok le a lehetőségre.

    Hú, csodálom, hogy nem csaptad meg, vagy igen?

    Megérdemelné, hogy legyen hasonló helyzetben. Az első lenne, aki borítaná a bilit, sőt, az ilyen emberek sírnak a legjobban.
    Tipikus versenyző típus. Csak neki lehet igaza, csak ő nyerhet.A legjobb ütőkártyája a barátság. Mert azzal szoktak jönni. Legalábbis, nekem volt már barátnőm - akiről azt hittem, hogy az -, akivel összevesztünk, és az első szava az volt, hogy egy barátnő megért, elfogad, támogat.
    Holott, pont ő volt az, aki kést döfött a hátamba.

    Pusszi,
    Csibe

    PS: tetszik a blog. Hol bujkáltál eddig???? o.o

    VálaszTörlés
  4. Szerintem ez igen nagy fokú szemétség volt a részéről.
    Lényegtelen, kinek van kapcsolata, szerencséje, tudása vagy munkája. Ha neked ez jobban jött volna, mint neki, akkor nem értem, mire volt jó elhappolni az elhappolnivalót.

    Én azt mondom, hogy ne fogadj el tőle semmilyen állásajánlatot, sem lehetőséget.Munka szempontjából kerüljétek egymást el.

    Én is úgy gondolom, hogy egy bocsánat bőven bele kell, hogy férjen neki, ha a barátnőd nem gyerek... mert ez alapján az.
    Kérdés, hogy te hogy állsz hozzá.

    Üdv,
    Anta

    VálaszTörlés
  5. Huh, lányok, ez aztán termés. Egészben reagálnék hármótokra, mint külön-külön.

    Ő úgy gondolja, hogy irigy vagyok a barátaim sikereire, és jogtalan az ellenségeskedésem, és egyedül fogok maradni. Ez aztán az apokaliptikus világkép.

    Nem fogok rajta átgázolni, ezt az örömöt megadom másnak. A pofán csapást is. Igazából még mindig haragszom, és ha rajta múlik várhatok életem végéig a bocsánatra, mert ú nem gondolja azt, hogy hibázott.
    Nem ismeri a szaktudásomat, abból építkezik, amit ismer belőlem, újságíró suli vele töltött éveitől. Lényegtelen minden más, mert az önvédő mechanizmusa alapján őt érte sérelem, és védekezik azzal, hogy engem szakmailag ledegradál.

    Nem tudok vele mit kezdeni, mert számomra a versengő emberek megnevelhetetlen emberek. Bármit mondok neki, ki is békülünk mondjuk, akkor sem fogom tudni, hogy a hátam mögött kiabál.

    Igen-igen. A szerencse kimaradt a szórásból.

    VálaszTörlés
  6. Bocsi. Szakmailag és emberileg ledegradál. Így a helyes megfogalmazás.

    VálaszTörlés
  7. Ez minden körülmények között undorító dolog volt a barátnődtől. Lényegtelen, hogy mit tud rólad. De ha igazán a barátod volt, akkor engednie kellett volna... ilyen formán nem vagy egyedül az idealizmussal.
    Mert oké, hogy úgy működnek a dolgok, hogy mindenki a saját igazán hajtja, de azért ennek barátok közt máshogy kellett volna működnie.
    Nem bevinni, meg együtt dolgozni, meg jajdejóhogybarátokvagyunk.

    Szerintem saját magát járatta le emberileg.
    Anta (a negyedik ;))

    VálaszTörlés
  8. Nem kenyerem mások szapulásának a magam előtt görgetése.
    Próbálom megoldani a problémát kettőnk között, ide vagy oda az a helyzet, ami fennáll, és mérgesedik azért, mert nem beszélünk.

    Nem azért írtam le mindezt, mert szerettem volna kirobbantani egy háborút, de ez is az életem része. Fáj és igen, jól esne legalább annyi, hogy "sajnálom" vagy "bocsánat".
    Egyszer már ráfáztam a nem beszélünkre, úgyhogy most a dolgok elébe mentem.

    Ami történt, megtörtént. Kár ezen tovább rágódni.

    VálaszTörlés
  9. Az még szánalmasabb, hogy felhozza ebben az ügyben, hogy egyedül fogsz maradni.
    Inkább legyek egyedül, mint úgy barátok között, hogy egyikben sem bízhatok meg... végül is, mindenki magából indul ki.

    Anta

    VálaszTörlés
  10. Megvédeném, de úgy gondolom, hogy nem ismer engem. Szerintem, magát sem.

    A témát én részemről lezártam, hogy ő azóta mit csinál, nem tudom. Valószínűleg, ha nem megyek utána, nem is fogom...
    Ez van.

    VálaszTörlés