2013. március 20., szerda

Határátlépők



Párszor már feljött témának, hogy mi van akkor, hogyha az ember lánya párkapcsolatban él, és a legjobb barátja is hímnemű. A nagybetűsünk hogy viselné? Mit szólna hozzá? Féltékeny lenne-e?

Bennem felmerült az a kérdés is, hogy azért nem merünk belekezdeni egy kapcsolatba, mert

a)mi van akkor, ha a legjobb baráttal jövök össze
b)a párom, mit szólna a fiú barátaimhoz?

Valahol úgy gondolom, hogy nem merjük átlépni a saját korlátainkat, mert nem látunk a falakon túlra, másrészt pedig, nem tudjuk elképzelni, ameddig benne nem voltunk ebben a helyzetben.

Elsőnek nézzük meg, mi van akkor, amikor a legjobb barát átlépi azt a bizonyos határt.


Ádámot talán még akkor ismertem meg, amikor csattogós falepkével játszottunk. Különösebben sosem tulajdonítottam neki nagy jelentőséget. Kisgyerekek voltunk, nemi jellegek nélkül. Akkor még büntetlenül tudtunk az iskolából hazasétálni úgy, hogy fogtuk egymás kezét. Vagy csak mentünk egymás mellett telve jó érzéssel.
Szembejöttek velünk, és megmosolyogták, hogy milyen aranyos kis pár vagyunk.
Azok voltunk.

 
Ahogy mentek az évek, egyre inkább növögettünk, kezdett benőni a fejünk lágya, de még mindig úgy voltunk egymással, mint a borsó meg a héja. Beszélgettünk mindenről, ami csak az eszünkbe jutott, sok dologról ugyanúgy vélekedtünk. Egy a zenei ízlésünk. Ugyanazokat a filmeket szeretjük. A nézeteink is majdnem hasonlóak.
Megvédett mindig, mint egy báty. Mivel egyke vagyok, akkor még jó poénnak tűnt, hogy mondhatom én is, hogy olyan, mint a tesóm. – Eljön az idő, amikor ez a tény a visszájára fordul.

Kirándultunk, verseket tanultunk, iskolába készültünk.
Aztán elköltözött. Nem a szomszédba, vagy a következő városba, de még a következő országba se. Finnországig mentek, és amilyen nagy volt a távolság fizikailag kettőnk között, olyan szoros lett lélekben.

Évente párszor jön haza, amikor ellenőrzi, hogy még nem rombolták-e le a kiadott itteni lakást.
 
Az egyik ilyen alkalommal történt egy váltás, amire úgy gondoltam, hogy egy szép álom, de sosem lesz igaz.
Addig is sejtettem, hogy van valami kettőnk között, de sosem mondtuk ki. Ha buliba mentünk, úgy viselkedtünk, mint egy pár. Úgy választott nőket magának, hogy biztos ne jöjjön össze. Akik láttak minket, megesküdtek volna, hogy együtt vagyunk.
Testi épsége árán védte meg az életemet, és azt hiszem, innentől számolódik az, amit kimondva, kimondatlanul is szerelemnek hívunk.
A barátság átalakult. A legjobb barátokból valami más lettünk. Nem olyan szerelem, mint amilyen egy másik neművel köttetik olykor-olykor, de már nem is voltunk egymás bizalmasai. Valami más lett, valami nagyobb, éteribb.

Többször kísértettük meg egymást. Falhoz szorítva, egymás szájából csokit lopva, vagy éppen úgy, hogy az orrunk két centire volt egymástól.

S egy napon arra eszméltünk rá, hogy ülünk a parkban, egy őszi napon. Nem szólunk egymáshoz, még csak egymásra sem nézünk. Kettőnk közé lopózott egy iszonyú valami.

-Szeretlek. Nem úgy, mint a húgomat. Nem is vagy már a barátom. – kezdte. – Szerintem, nem véletlen az sem, hogy nem találtunk normális párra. – Ez Ádám esetében a leglehetetlenebb dolog a világon. A bőre fehér, a haja ébenfekete, a szeme savó kék, majdnem fehér. Szép mosolyú. Haja hosszú, egyenes, már a fenekéig ér. Általában ingekben járt.
De ennek ellenére sem tudtam, mit feleljek neki.

Átfutottak az olyan gondolatok az agyamon, hogy azért nem kezdek vele egy kapcsolatot, mert nem akarok elveszteni egy barátot. Inkább legyen barátként mellettem, mint sehogy.

-Hallod? Szeretlek. – ismételte meg. Ádám azelőtt három perccel mondta el, hogy többet nem jön vissza Magyarországra. Azzal a gondolattal akart elmenni, hogy tudja, vagy én tudjam, mit is érez a másik húsz évnyi közösködés után.

A dolgok felgyorsultak. Ádám megfordította maga felé a fejem, és megcsókolt. Hosszú, puha és forró volt.
Ha nem ülünk, a lábam a levegőben kalimpált volna, mint a filmeken.
Amikor vége lett, akkor olyan mélyen néztünk egymás szemébe, ahogy az igazi lelki társak tudnak. S akkor megértettem.

-Válaszolj… kérlek… - most már csak suttogott. Láttam a szemében, hogy valami eltört benne, már nem ragyogott a kék szempár. Könnyben úszott. Akkor láttam sírni először és utoljára, amikor megkéselték. Soha azelőtt, se azután.
-Nem tehetem. – életem legnagyobb döntése volt.
-Mi…? – ez a szó is levegővételként szakadt fel belőle.
-Nem tehetem. Nem lehet.

Elfordult tőlem. Nem ment el, csak nem nézett rám. A kezét a szájához szorította, és a földet bámulta. Én néztem rá, és ekkorra már kerestem magamnak egy zsebkendőt.

El sem hittem, hogy az én számon ez jött ki. Mert a mérleg egyik oldalán ott volt, hogy Ádám egy olyan pasi, akiért szerintem az összes nő odalenne. Magas, izmos, helyes, okos – rettentő agya van -, és tele van jó tulajdonságokkal. Álmodni nem lehetne szebbet-jobbat, mint ő.
A mérleg másik felében ugyanakkor ott van az, amit jelent nekem. Minden.

Nem akartam megkockáztatni, hogy esetleg összeveszünk, és elvesztem.
Ezért a lehető legrosszabb mondatot sikerült kiválasztanom, amit mondani lehetett:
-Szeretlek, mint a testvéremet, de el nem tudnám képzelni, hogy esetleg összeveszünk, és vége legyen. Magam mellett szeretnélek tartani örökké, de nem annak az árán, hogy megkockáztassam a végleges elválást.
 
Nem felelt. A várakozás hosszúnak tűnt, majd az órájára nézett, és azt mondta, indulnia kell. A régi oldalamon hagyott egy üzenetet, egy eléggé szívhez szóló, nyílt üzenetet. Aztán csend.

Körülbelül egy év kellett ahhoz, hogy mind a ketten normálisan tudjunk kommunikálni. Nem beszélünk sem a szerelemvallásról, sem a csókról. Mintha nem is történt volna meg.
Ott bujkál persze, hangtalanul kettőnk között, a leveleinkben, a szavainkban, és még a mai napit azon a szinten maradt a kapcsolatunk, ahova elhelyeztük anno.

De nem mertem megkockáztatni, hogy elvesztem. Azt hiszem, ez volt a helyes döntés.

Azelőtt is volt egy srác, még gimnáziumból. Egy matektanárhoz jártunk, mert hát, kellett valaki, aki gatyába ránt. Egy este vártuk a tanárt, és éppen egy rohamsisakban csodáltam magam a tükörben, amikor odajött, és lekapott. Megilletődtem, és azt mondtam, hogy ne haragudjon, de nem. Nem volt az esetem sem, és tipikusan a bátyám volt. Jobban annak tekintettem, mint Ádámot. Ő pedig azt mondta, hogy nem merte remélni, hogy ezután is szóba állok vele.
Úgy gondolta, pofán vágom, mondok neki egy-két jól megkeresett szót, és elfutok.
Nem futottam, hanem leültem vele beszélgetni. Elmondtam neki finoman, hogy mi nem vagyunk egymáshoz valók, és láss csodát! Mára egy nagyon helyes kis barátnője van, akivel szeretik egymást, és megmaradt a kapcsolatunk.

Ellenpéldám is lenne persze, de az a srác szerintem, amúgy is őrült volt…

Lényeg a lényeg, hogyha két ember felnőttként tudja ezt kezelni, akkor nagyobb baj nem származik belőle. Ha el tudjuk magyarázni a másiknak, aki megért és meghallgat, akkor nem hiszem, hogy egy hosszabbacska csendnél nagyobb baj lenne belőle.
Én azon a véleményen vagyok, hogy nem baj, hogy ezek így alakultak. Nincs bennem az az érzés, hogy „mi van akkor, ha”. Akkor ez volt jó, ezt tartottam jónak.
S a mai napig működik.

Azt kell eldönteni ilyenkor, hogy megéri-e a barátságot kockáztatni a szerelem oltárán?!

2 megjegyzés:

  1. Ehhez az a baj, hogy semmi okosat nem tudok hozzászólni, pedig szeretnék.

    Igazából én nem érzem, és ő sem, hogy a mi barátságunkból több kellene legyen, ezt ő megmondta, én pedig alapjáraton nem tudok egyszerűen barátnál többként tekinteni rá. A vicces ebben az, hogy én szeretem (barátként), és valamilyen szinten függök is tőle. Lehet, hogy furcsán jön le, de így van.

    A pasi témában pedig arra jutottam barátnőmmel, hogy valószínűleg az a baj velünk, hogy túl nagyszájúak és erősek vagyunk, olyanok, akiktől megijed minden hímnemű. Pedig egyébként nálam a látszat csal, és ezt mindenki meg is szokta mondani, aki személyesen ismer meg elsőre is, és semmilyen online kapcsolatom nem volt vele előzőleg. Ez valamilyen szinten összefügghet a legújabb posztoddal, de bevallom, ott nem mertem írni, bárminemű komoly párkapcsolati tapasztalat nélkül :)

    VálaszTörlés
  2. Egyszer jártam úgy, hogy tudtuk mind a ketten, hogy nem kell, hogy barátságnál több legyen. Működött is egy ideig, aztán teljesen más miatt kettéválasztott minket az élet. Egy másik baráttal viszont kapcsolat lett, és a lehető legrosszabb dolog történt. Jelesül, felhasznált a pszichológusnál alibinek, aztán véget is értünk. Bánom, mert ha nem megyek bele ebbe a "járjunk" dologba, akkor a barátságunk megmarad.

    Ádám az a figura, akit senkiért nem leszek soha feláldozni. Mr. A elfogadta, úgyhogy ezzel itt tovább nincs problémánk. Ádám is megértette, hogy mi jobb, ha nem vagyunk együtt kapcsolatnak, viszont azóta is úgy vagyunk, mint a borsó meg a héja.

    Az a lényeg, hogy tudjátok rendezni a saját határaitokat, aztán a barátságotokét. Ha ez megvan, akkor olyan baromi nagy probléma nem áll fenn.

    Bárhová kommentelhetsz, ahova van mondanivalód, és itt nincs olyan, hogy "rossz". Bármi van, mondjad nyugodtan. :D

    Én meg csendesebb őrült vagyok, ami azt jelenti, hogy általában felmérem az embereket, hogy mit engedhetek meg, sokszor emiatt néma Leventének tűnök mások számára, vagy érdektelenek.
    De úgy vagyok vele, hogy ha már veszi valaki arra a fáradtságot, hogy egyáltalán a felszínt megkapargassa, akkor annak megmutatom milyen vagyok én. Mert megérdemli.
    Az, hogy valaki heves, temperamentumos, vagy akár karakán személyiség alapjáraton, az nem feltétlenül fogja azt jelenteni, hogy irányítani fog valakit. Az új poszt az gyakorlatilag arról szól, hogy miért is szeretjük irányítani őket, ha irányítjuk egyáltalán?!

    VálaszTörlés