2013. március 17., vasárnap

Néma csend


Aláfestő zene innen.

Az igazi árulás csendes. Nem bekopogtat a bejárati ajtón, nem csenget be, nem tudsz hozzá arcot vagy hangot társítani. Hátulról csap le, és csak érzelem van.
Nem fáj, nem akarsz üvölteni, csak mérhetetlenül üres leszel.
Nem tépnek ki belőled egy darabot, nem hagyod szét magad, nem cincálnak ízekre, csak nyom a mellkasod. Gomolyog a gyomrodnál valami, és a hatalmába kerít elég hamar.
Suttog a füledbe, fogja a kezed, simogatja a hajad, ráül a mellkasodra, és kiszív belőled valamit, ami valamikor fontos volt.
Nem embert, nem tárgyat, hanem a gondolataidat. A könnyeidet. A hangodat.

Az igazi árulás folyamatosan körülleng. Folyamatosan azon fáradozik, hogy elejét vegye a boldogságodnak, nem hagy nyugodt napot. Ahogy megjelenik a szád sarkában egy mosoly, egyből letörölni kész.
Aztán magadra hagy.

Amikor már nem maradt semmi benned, még a hiányérzet sem, akkor tovább áll.


Állok az erkélyen, és úgy telepszik rám az üresség, ahogy a tulipánokra a hideg idő. Esik a havaseső, szürke minden. De hiányzik valami. Nem agonizálok. Nem sírok. Csak gondolkodom, hogy valami megszűnt.
Egy mardosó érzés minden kellemes vagy éppen kellemetlen tulajdonságával együtt.

Lezárult egy időszak. Felébredtem. Kicsit elgémberedett a nyakam, talán még az oldalamat is elfeküdtem, mint hosszú, mély álomból való ébredés után. Állok, és keresem azt, ami eltűnt.
Még megnevezni sem tudom.

Amikor összepakol az igazi árulás, akkor fáj. Akkor folyton zakatol az agyad, hogy de miért és hogyan, és tudni akarod a legkisebb részletét is. Ott van veled minden jó, és arra gondolsz, vajon hol romlott el. Aztán őrlöd magad, és egyszer csak azt veszed észre, hogy valami hangtalanul belopózott a belsődbe, és kirabolt.
Megtört a varázs. Lehullt a lepel. Tisztul a köd.

Átalakul egy ügyefogyott érzéssé, amikor hiányzik is valami, ami addig veled volt, meg nem is, mert feloldódott benned végre. Nem szorít a padlóra a béklyó. Szabad lettél.

Amikor elvesztünk valakit, akkor ez dolgozik bennünk. Főleg, ha csúnyán váltatok el. Mindegy, ki hibázott, mit hibázott, de nincs meg az esély a tisztázásra. Hiányzik, mert ott volt addig, akár az újrakezdés lehetősége is. Aztán besompolygott az alattomos kis érzés, és huss. Elvitte.

Nézem a szürke Kőbányát, és keresem a láthatatlan kis madzagot, ami hozzá kötött. Háromszor csomóztam össze a fonalunkat, és most hiába húzom magam felé, csak nem jön. A vége sem, és közelebb sem kerülök.

Mi lett volna, ha másképp reagálok? Mi lett volna, ha nincsen az a barátja? Mi lett volna, ha gyerekkorunktól fogva ismerjük egymást? Mi lett volna, ha nem ragad benne egy állapotba? Vagy csak jobban bírja a kritikát?

Állok, és csend van. Kívül s, belül is. Még érzem, de nem hallom. Nem értem. Nem nyúl hozzám.
Csend van.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése